Több mint 15 éves történet dióhéjban?
Megpróbálom!

Számomra a kezdet kis iskolás korom egy nagyobb betegsége, amikor 1 hétre otthon ragadtam a sport csatronákkal és akkor volt az egyik első nyári X-games az Usában. Az első dátum amit találtam 2004 tavasza. Keresztapámtól kaptam meg születésnapromra, akkor nagy összegnek számító 50 ezer forintot.

Én addigra gyűjtöttem ugyaennyit, és mivel „profin” kiképződtem 12 évesen az Extremesport Chanel-en, gondoltam ennyibből már igazi MTB- kerékpárt építek.

Így is lett. Egy zöld 26”-os Mali Mamba 1×9-es váltó megoldással, elöl hidraulikus fékkel. RockShox villával. Odáig voltam. Igen, ámde az ugratások és az utcai mutatványok nem úgy mentek, mint a tv-ben. Apropó Extremesport Chanel. A Drop in tv, a Skill guide Ryan Leech-el, és a X-games bmx park és vert közvetítései óriási hatással voltak rám. Függőként követtem Steve Romaniukot, Dave Mirra-t, és a többieket. Tulajdonképen 2-3 évig nem telt úgy nap, évszaktól függetlenül, hogy ne bringáztunk volna. Délután a Mecseket fedeztük föl, este az utcákat jártuk. Az ehez tartozó összetűzésekkel együtt. Érthető módon a biztonsági őrök nem szerették a lépcsőn ugrálást. Volt több bmx-es próbálkozásom és érdekeltek a trükkök is.  Valahogy a természet, az erdő, és a sebesség jobban érdekelt.

Hazánkban most sincs rengeteg park, vagy pálya. Akkoriban végképp nem volt. Hát ástunk… egy benzinkút mögött a volt atlétikai pályánál (mostmár BurgerKing és Aldi). Rengeteget dolgoztunk a semmiért… De tényleg! Volt, hogy egy ugratót 2 napig ástunk mire kiderült, hogy nem lesz rá elég sebesség.

Lassan nyílt a térkép és szóba kerültek bringás helyek. Az internetről kezdtek feltűnni a legendás helyek, versenyek mint a Megavalanche, Val di Sole, Kanada… stb. Ez a lelkes hozzá nem értő, és mindent megpróbáló időszak szép emlék. A vége láthatatlan szerelésekkel egyetemben. “Szedjük szét! Jó!” Összerakni már nem volt mindig olyan egyszerű, de 14éves koromra lett egy házi műhelyem a lakóház alagsorában, ahol megannyi kísérlet vette kezdetét.

Az a fajta kissrác voltam, aki gyereknapra köszörűt kapott, születésnapra satut.

2-3 évbe került, míg a nyári segédmunkából, spórolásból és családi segítségből össze tudtam rakni  egy UMF duncan-t. Akkoriban igazi DH gép volt. Tudásom édes kevés hozzá. Ekkor jöttek az első versenyek, még tombolt a downhill Mo-n: Szekszárd, Magyarszék, Bükkszentkereszt, Gellért hegy, Mátra… megannyi bénázás, esés, siker és kudarc. Kocsiban és bmx parkban töltött éjszakák. Számtalan élmény és barátság kötődött, na meg persze jó kis versenyszellem. Egyszer valaki a gimi elején azt mondta: „ úgysem fogod sokáig csinálni, miért raksz bele ennyi időt?” Teljesen fel voltam háborodva, hiszen ez a minden. Sokáig így volt. Mostanra keményen küzdök, hogy a család és az időbeosztásból  nehogy kiessen mert az a vég…

Az első nagyobb fordulópont az volt, amikor a Huni a Raftandroll tulajdonosa, úgy látta a downhillnak és a raftingnak van közös vonása, a gyors döntések improvizáció miatt. Plusz kell némi fanatizmus. Na az volt bőven. Szemellenző.

Ekkor már tudtam, hogy csak a bringázás nem fog elég erőt adni a bringázáshoz sem, és a rafting túra vezetéshez sem. Így váltam hűséges fegyencedzés rajongóvá, ami már megannyi transzformáción átesett az erőemeléstől a street workout-ig. De egy mindig maradt. A bringa. Ez a párhuzam végén 18 évesen Szlovéniában találtam magam egy panzióban. 2000 méteres hegyekkel és a leghosszabb lefele szakaszokkal, amit addig láttam – és ide is a bringa juttatott el-.

Egy korábbi sérülés csukló műtéte vissza vetett 3 hónapra, de az edzésben szerzett tapasztalatnak hála pikk pakk visszaültem (akkor nem így éltem meg, egy örökké valóságnak tűnt. Sok száz öklön végzett fekvőtámasz, futás és guggolások).

Volt pár próbálkozás Magyar bringaboltokban itt leginkább tanultam. Az egyik ilyen tél után jött az Outdoor Galaxy. Egy pici Szlovén iroda, ami hegyi sportokkal foglalkozott, és kerékpár szervízt és kölcsönzőt akart kiépíteni. Pont volt közös ismerősünk és mindennap (7/7) munka után a kis szerszámossal látogattam a boltot. „Doctoree” néven futottam.

Ebből óriási barátság, egy korrekt szerviz és közel 30 kölcsönözhető bringa lett.

Raktárkészlet, rendelések, a legfurcsább kerékpárok és pilóták. Heti rendszerességgel jött egy tandem minimum Hollandiából, esetleg a világ másik feléről. A környékbeli hágók gyakran tönkretették a meghajtást, vagy a hátsó kerekek fáradtak. A csomagküldő szolgálatok elég lassan üzemeltek és átutazók lévén, azonnal kellet orvosolni szinte mindent, gyakran éjfélkor. Megmelegedett sörrel a munka asztalon. Persze nem kellett félteni minket, nem egy hajnal telt el a pick up teherautó hátulján, lassan araszolva a lehető legmagasabb pontra. Hogy a reggeli túrák előtt meglegyen a napi „adag” kétkerekű adrenalin, endorfin és természet koktél.

Ekkora már a sokadik kerékszett, és a sokadik bringa kopott, de aktuálisan mindegyikbe szerelmes voltam. Persze a mérnökök sokat dolgoztak és nagyszerű bringák fejlődtek évről évre. Rengetek országot bejártunk, legalábbis a pécsi uránvárosból indulva sokanak tűnt.

A sok meghatározó élményben muszáj kiemelnem Tarr Tomit mai napig egyik legjobb barátomat. A legnagyobb túrák, a legmesszibb helyek is hozzá kötődnek.

Drága bolond barátom gyors és a pump track pályák királya építés és versenyzés szempontból is.

Sok enduro versenyen megfordultunk, de maradjunk a legnagyobb dobásunknál: együtt jutottunk el a Megavalnche Alpe d’Huez versenyére 2000 nevezővel. Épp hogy befejeztem a síszezont és már épült az akkor nagyon menő Commencal Meta sx-em. Pár hónap és úton voltunk.

El sem hittük, amikor odaértünk. Bringák lógtak ki a szállodák ablakán. És minden rólunk bringásokról szólt. Nagyszerű ételek, rengeteg kilométer, napi 3-5000méter szint különbség és megannyi fékbetét elfogyott. Nagy célunk volt bejutni az első rajtba a profikkal egy bolyba. Ehhez a kvalifikáción nagyon jól kellett teljesíteni. Én agyon izgultam magam. A nevezés alapján Tomi pár perccel előbbi rajban indult. Mindent kihajtottam magamból sokat előztem, és az utolsó kanyarba már ott üvöltött „nyomjad megvaaan!” És meglett. Befértem én is a 21 be a 70ből, ahogy a Tomi is így együtt állhattunk a legjobbakkal a fő rendezvényen.

A célunk megvolt, ott már csak az volt hátra, hogy 3300 méterről 700-ra majd 100bringás között leérjek.

Hát leértünk. Cerdic Gracia, Remy Absalon és sok más akkor legendás nagy név mögött.

Azt hittem ez nem lehet tetőzni…

Na ja, 2 év múlva egy reptéren futottunk hogy ne késsük le a Kanadába induló gépet… 2 hét Vancouver és Whistler. Itt lett kerek a gyerekkori álom… 2 kerék, ugyanazok a bringák, mégis egy teljesen más világ. Másképp gondolkoznak a pályaépítésről, és más a kultúrája a szabadidő és extrém sportoknak. Sokat tanultunk belőle. És imádtunk.

2020-ra visszakormányoztam az életem Pécsre, újra a Mecseken fogy a legtöbb gumim. Persze már jóval lazábban utazunk, jövünk-megyünk mint kis kamaszként. A lényeg ugyan az maradt. A természet, sebesség és az emberek akikkel a sport összehoz!

A bringákkal való foglalkozást nem tudtam kinőni. Nagy generálokat, csapágy cseréket és problémás kerékpárokat javítok még mindig főleg ismerősöknek. 2020 augusztustól Szabados Balázs barátommal közösen irányítjuk a BoostWorx teleszkóp és rugóstag javító műhelyt, országos vendégkörrel.

Remélem soha nem növöm ki.

És így kúszik vissza az életembe újra a versenyzés is. Szépen lassan de sokkal magasabb felkészültséggel, mind technikailag, mind erőnlétileg.

Találkozzunk 2 keréken!

Néhány kép a kíváncsiskodóknak:

(Visited 243 times, 1 visits today)

Írd meg a véleményed

Az email címet nem tesszük közzé.